Kovács István az ünnepeket itthon, Zentán töltötte, és ott volt Oromhegyesen is, hogy bemutassa a falu lakosainak a róluk szóló, Asszonyok lázadása című dokumentumfilmet, mely az 1992. évi béketiltakozásnak állít emléket.

Fotó: Bolega Niki

* A Szürke senkik első világháborús tévéfilm, melyet a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Programja támogatott. Szinte mindegyik kritika hiánypótlónak nevezi, mert ebben a tematikában Magyarországon nem igazán születtek alkotások. Az ötlet felmerülésekor mennyire volt fontos ez a szempont?  

— Az ötlet Köbli Norbert forgatókönyvírótól származik. Vele úgy kezdődött az ismeretségünk, hogy eljött az egyik vizsgavetítésünkre, és látta a Csúszópénz és az Idegen föld című kisfilmemet. Mivel az utóbbi nagyon tetszett neki, később felhívott, és találkoztunk. Számomra ez nagyon jóleső érzés volt, mert neki már akkor volt neve a szakmában, viszont én még csak diák voltam, illetve vagyok most is. Hamarosan kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk a filmekről, és már akkor beszélgettünk a háborús tematikáról. Néhány hónap múlva bemutatott Lajos Tamásnak, a Film Positive Productions főproducerének, és felmerült egy közös projektum gondolata. Ezek után kaptam meg tőlük a Szürke senkik forgatókönyvének első változatát, és hamarosan elkezdtünk dolgozni Norbival. Nagy kihívásnak tűnt a szűkös keretek között megvalósítani egy olyan tévés drámát, amely kizárólag külső helyszíneken játszódik, ráadásul télen, és van benne két nagy akciójelenet is. Nem gondoltam rá, hogy hiánypótló lesz-e, vagy sem, mert az ember nem ezért csinál filmet, hanem azért, mert elolvas egy történetet, és úgy találja, hogy érdemes filmre vinni, megmutatni. Azzal persze tisztában voltunk, hogy háborús filmek viszonylag ritkán készülnek Magyarországon, az első világháborúval foglalkozók száma pedig igen csekély. Ez nem véletlen, hiszen egy nagyon költséges műfajról van szó, és mi sem engedhettünk meg magunknak nagy csatajeleneteket. Másban gondolkodtunk, és próbáltuk a saját kis történetünkben létrehozni a feszültséget. Az alkotás hossza 65 perc, ez volt a legtöbb, amit a rendelkezésünkre álló keretből kihozhattunk, de én úgy gondolom, nem is kell terjedelmesebbnek lennie. Öt főszereplője van, Trill Zsolt, Keszég László, Molnár Levente, Kovács S. József és Björn Freiberg, valamint még nyolc-tíz olasz katona, tehát bizonyos szempontból akár kamaradarabnak is nevezhetnénk. Az egész folyamat legfontosabb és legélvezetesebb eleme a színészekkel való munka, melyet nagyon szeretek, mert ott dől el minden. A néző mindent megbocsát, csak azt nem, ha rosszak a színészek, mert akkor hiteltelenné válik a történet. A Szürke senkik egyébként csak 10-15 perccel rövidebb a nagyjátékfilmeknél. A Csúszópénz című filmem 13 perces, az Idegen föld 24, a Betonzaj 30, az Asszonyok lázadása viszont 72 perces. Ez utóbbi már egy egész estét betöltő alkotásnak számít, kiváltképp a dokumentumfilmes közegben. Egyébként ezt a hetven percet nagy kihívás volt jól felépíteni, különösen így, hogy általában fikcióval dolgoztam, hiszen az irány játékfilm, és emiatt főleg fikciós filmezést tanultam az SZFE-n is. Igaz, az Asszonyok lázadása sem nevezhető klasszikus dokumentumfilmnek, mert játékfilmes elemeket is tartalmaz.   

Fotó: Bolega Niki

* A Szürke senkiknek igaz történet az alapja?

— Norbi nagyon sok visszaemlékezést, naplót elolvasott, vannak benne igaz történetek — például a fia koponyáját magával hurcoló katonáé —, de maga a film törzse fikció. Próbáltunk egy olyan első világháborús filmet készíteni, amely nem a lövészárkok borzalmairól szól, mert ahhoz nem volt anyagi keretünk. Fontos volt, hogy tartsuk magunkat a költségvetéshez, mert ez az én megbízhatóságomról is szól. Ezért másként akartuk megmutatni ezt a reménytelen, sötét háborút.

* Az Asszonyok lázadása azért készült el, mert fontosnak tartotta, hogy szélesebb körben is megismertesse az emberekkel, mi történt a kilencvenes évek háborúja alatt Oromhegyesen?

— Nem volt ilyen célom, az ismeretterjesztés nem szerepelt a terveim között. Találkoztam egy történettel, melyet izgalmasnak találtam, és el akartam mesélni. Számomra mindegy, hogy egy sztori mikor és hol játszódik, az a fontos, hogy meglegyen a maga igazsága, és legyen miért elmondani. Nem a politikai aspektust akartam előtérbe helyezni, hanem a közösség erejét, a bátorságot, illetve azt, hogy az egyéneknek miről szóltak azok az események, hogyan kapcsolódott az életútjukhoz a Zitzer Club.

* Egy rendező életében manapság nyilván ritkán adódik olyan alkalom, hogy két filmjét is ugyanabban az évben mutassák be...

— Igen, 2016 remek év volt számomra, és remélem, 2017 még jobb lesz. Nagyon nagy lehetőséget kaptam a Film Positive-től és a Magyar Média Mecenatúra Programtól, amiért hálás is vagyok. Ötödéves vagyok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és máris tudtam két nagyobb terjedelmű filmet készíteni, valamint a Betonzaj is jól szerepelt a fesztiválokon, megismerték, látták, szerették. Januárban sok vizsgám lesz, készül a diplomafilmünk, búcsúzunk az egyetemtől. Úgy érzem, nagyon sokat köszönhetek az iskolának és a tanáraimnak, mert engedték, hogy próbálkozzak, segítettek, és nem akartak letéríteni az általam választott útról. Inkább erősítették bennem azt, ami valóban én vagyok. Remélem, most a nagyjátékfilm következik.

* Mekkora az esélye annak, hogy az ember ilyen fiatalon megkapja a nagyjátékfilm lehetőségét?

— Fiatalon? Harmincegy éves vagyok, de azt hiszem, nem a korom a fontos, hanem a munkáim. Hogy a következő terveimet támogatják-e, az inkább attól függ, mit raktam le eddig az asztalra, illetve még inkább attól, hogy milyen a terv, mellyel pályázunk. A filmalap szakmai elvek szerint működik, vagyis ha az alkotók tehetségesek és a forgatókönyvük is jó, akkor kapnak pénzt. Megvan az irány, mely érdekel, és ezen belül kell megtalálnom a történeteket, melyek érdekelnek, illetve remélhetőleg mások számára is izgalmasak lesznek.

A nyitóképen Kovács István (Szerda Zsófia felvétele)