„Az emberi hang sosem ér annyira messzire, mint a lelkiismeret.”
Az ember egyik legnagyobb félelme, hogy ártatlanul meghurcolják. Elég egy szerencsétlen egybeesés, haszonszerzés reményében vagy bosszúból elindított hamis vád, egy kiégett védőügyvéd, és már nemcsak az ember neve, becsülete a tét, hanem a szabadsága. A börtönélet testi egészségére gyakorolt hatása – még úgy, ahogy – nagyjából megítélhető, de romboló hatása a lélekre, kétséges, hogy egyszerű szavakkal kifejezhető. Felsorolni hosszú lenne, hogy mennyi mindent elveszít egy elítélt – különösen, ha nem követett el semmit.
A Corvina Kiadónál jelent meg szeptember végén Janecskó Kata Ártatlanul elítélve című könyve, melyben olyan esetekről olvashatunk, ahol ártatlan emberek kerültek rács mögé. Néhányuk nevét sokan ismerik, másokról eddig nem jelent meg egyetlen sor sem. Vannak, akiket el sem ítéltek, a vádemelésig sem jutott el az ügyük, de a letartóztatásuk és a néha évekig húzódó fogva tartásuk során megtapasztalták, milyen, ha az embert ártatlan létére bűnözőnek nézik, és megfosztják a szabadságától.
Nem mindegyik történet ér véget olyan happy enddel, mint A remény rabjai, igaz, annyi év is ritkán kerül letöltésre, mint amennyit benne Andy kapott, és a környezet is kulturáltabb. A rabság akkor is rabság. Hogy a bűnösnek kikiáltottak közül mennyi ül vagy ül ártatlanul börtönben, arról nincs adat. Ahogy Janecskó Kata fogalmaz: „nem egyszerűen csak ismeretlen, megismerhetetlen”.
Janecskó Katalin Zsigmond Márta Médiadíjas újságíró az ELTE magyar–kommunikáció szakán végzett. Szerzőként főleg a bűnügyek, az igazságszolgáltatás, az emberi jogok, a társadalmi egyenlőtlenségek álltak közel hozzá mindig. (Tavaly teljesen más területen, a 100 szóban Budapest elnevezésű történetíró pályázaton lett első helyezett.) Az Ártatlanul elítélve című kötetén egy évig dolgozott. Ezt már a hozzá intézett kérdésekre adott válaszokból tudtuk meg, amelyeket a könyv elolvasása után tettünk fel neki.
Hogyan találta meg az interjúalanyait?
RÉSZLETEK A KÖNYVBŐL
„Addig nem féltem a rendőröktől. Ha láttam egy rendőrt, biztonságban éreztem magam. Ha igazoltatott, beszélgettem vele, mindig kérdeztem, milyen a rendőrmunka, így, úgy, amúgy. Most, a mai napig ha meglátok egy rendőrt, kezem-lábam jár, annyira félek… Amint felírja az adataimat, már végem van, abban a pillanatban. Nem alszom napokat akkor…… Nem szabad bízni senkiben, mert itt vagyok élő példa. Megbíztam a rendőrökben,
ők csukattak le. Megbíztam a bíróságban, és azt mondták: ha ártatlan, akkor sem sok ez a büntetés. Nagyon vigyázzon mindenki magára, én azt mondom.” (Ernő)
Megdöbbentő statisztikai adatok, elképesztő rugalmatlansággal zajló eljárási folyamatok és döntéshozók, megkérdőjelezhető igazságszolgáltatás, utólagos jogorvoslati lehetőségek, és jó pár őszintén nyilatkozó, ártatlanul meghurcolt áldozat szerepel a könyv több mint 200 oldalán.
„Láthattam, azzal nem volt probléma. Vannak emlékei róla, hogy „bementünk mindig hozzád, és ott rácsok voltak”, meg hogy „anyu azt mondta, ott dolgozol”. Neki nem volt annyira rossz, nekem volt rossz, hogy bejött. Rosszabb volt, mint ha nem jött volna. Mindig odabújt hozzám, volt olyan, hogy elaludt rajtam az asztalnál, ide ráfeküdt a kezemre, … ölelte a nyakamat. Vége volt a beszélőnek, próbáltam magamról leszedni… és akkor jön az őr, és fogja a kezem, na, adja át a gyereket.”
(Kopasz)
A könyv a Corvina Kiadó oldalán