Dafna Talmor: Constructed Landscapes
TOBE Gallery, április 21-ig
Élete legfontosabb állomásai három kontinenshez is kötik: Izraelben született, Venezuelában nőtt föl/járta iskoláit, élt az USÁ-ban, de immáron 20 éve az Egyesült Királyság az otthona. Itt él, alkot és oktat, különböző helyszíneken és változó összetételű közönség számára tart workshopokat, ahol többek között a fotográfia és a kollázs különös fúzióját mutatja meg, mely technikával igen személyes műtárgyai is készülnek. Egy ilyen alkalom adódott Budapesten is a közönség lelkesebb tagjai számára rögtön a megnyitó utáni hétvégén.
A TOBE Galleryben látható tárlat néhány darabja ismerős lehet a galéria követői számára, ugyanis a tavalyi Art Photo Budapest (az Art Market Budapest fotós szekciója) alkalmával is megmutattak kettőt ebből a különös hangulatú sorozatból. Első látásra egyszerű tájképnek tűnnek, fura, sötét foltokkal, amiket messzebbről nézve könnyű tévesen beazonosítani: kanyargó út vagy valamilyen víz, folyó vagy tó nyoma is lehet – mint egyfajta műholdfelvételen, ahol a nagyobb természetes vizek erőteljesen sötét mezőkként jelennek meg. Némelyik képen közel-keleti, sivatagos táj nyomai láthatók, olykor keveredve különböző fás-ligetes-hegyes részletekkel. Aki némiképp bizonytalan a topográfiában, akár azt is hiheti, lehetséges éppen ilyen keveredés is egy földrajzi területen belül, vagyis egy képen belül. De természetesen nem erről van szó, hiszen, ha kicsit is közelebb megyünk a képekhez, láthatóvá válik, hogy a sötét mezők utólagos, szándékolt beavatkozások, amiket az alkotó a negatívok szétvágásával, rétegek halmozásával és egymásra rögzítésével végez, ragasztószalag segítségével. A fekete mezők üres területek az új negatívon. Így a nagyításkor a papír kiég.
A felvételek leginkább a fent említett országokban készültek, de a darabokra metszett helyszínek egymás mellé keveredtek, olykor átfedésben, ahogyan az alkotójukban is hasonló formában hagytak nyomot. Így nemcsak emlékképekké, hanem a tájak és helyszínek keveredésével szubjektív benyomások szintetizált lenyomataivá is váltak, nagyon személyes, privát szűrőt kapva – ebben a formában akár egyfajta önportréként is tekinthetünk rájuk. Ugyanakkor, a művész saját megfogalmazása szerint azáltal, hogy a fényképezett helyszínek valódi identitását elveszi a szétvágással, összekeveréssel, majd újra kirakással, megfosztja őket a valódi jelentéstartalmuktól, így könnyebben befogadhatók és a néző a kiüresített jelentéstartalomnak köszönhetően könnyebben tud azonosulni az immár fiktív, már-már utópisztikus tájakkal. Ezek a helyszínek így már bárhol lehetnek, az olvasáshoz hasonló befogadói percepció alakul ki: a saját fantáziája szerint mindenki különböző történetekkel és impulzusokkal töltheti meg az újrateremtett tájakat.
A konkrét helyszínektől való elrugaszkodást Talmor azzal is erősíti, hogy tudatosan figyel arra, hogy a táj érintetlen legyen: se emberi vagy állati szereplő, se urbanisztikai beavatkozás (épületek, utak, stb.) ne legyen látható a képeken. Bár szerencsére sok ilyen hely akad még a bolygónkon, mégis nehezen tudjuk elképzelni, nehéz ma már összefüggő, nagy területű, érintetlen tájat találni. Az így megteremtett pszichedelikus tájképek láttán a nézőben felmerülhet egy ember előtti, vagy még inkább egy kihalt, posztapokaliptikus Föld víziója is.
A képeknek van is és nincs is címük, az Untitled szó után mindegyik egyedi jelzetet kapott: betűk és számsorok kombinációját. Talmor az eredeti felvételek készítési idejét kódolta beléjük – számára könnyen olvasható jelrendszer, a külső szemlélő számára viszont titkos kód, amilyeneket akár az űrkutatásban is használnak –, tovább növelve a koncepció utópisztikus vagy éppen tudományos fantasztikus jellegét.
Jelen sorozat, a Constructed Landscapes előzménye és tulajdonképpen egyenes folytatása Talmor előző, Obstructured Views című sorozatának, ahol saját magát fényképezte különböző ablakok előtt, amint kitekint rajtuk. A beállításokból adódóan nem láthatjuk, hogy a szereplő elé milyen látvány tárul, ez egyrészt zavaró, másrészt automatikusan és azonnal beindul a saját helyettesítő képzelőerőnk és fényekből, a környezetből, a belsőépítészeti utalásokból kezdjük kiegészíteni a képet: megteremtjük a saját verziónkat. Az alkotó felhívja a figyelmet arra, hogy az ablak szerepe mennyire kettős: arra való, hogy kilássunk rajta, miközben behatárolja, keretezi azt, amit látunk. Sőt, valójában a saját testünk ad keretet a látásunknak, a saját fizikai korlátaink akadályoznak abban, hogy a teljes képet lássuk. Többek között ezért is metszette darabokra a sorozata képeit (negatívjait). Nem látjuk, mit lát a kép szereplője: mindkét sorozat esetében nagyon fontos a néző képzelőereje.
Amellett, hogy Talmor ilyen teret és szabadságot ad a befogadónak, az alkotói folyamatokba is betekintést enged. A kiállított képek közül egy igencsak kilóg a sorból: a sötét tónusú, absztrakt hatású fotogram mintázatát karcolások adják, melyeket a negatívok szétvágásával okoz azon a felületen, amit évek óta erre használ. Nagyon fontos számára ez a tárgy, a rengeteg, évek óta halmozódó apró vágás által létrehozott mintázat szintén egyfajta lelki lenyomat. A beszkennelt vágófelületből készült fólia a galéria egyik ablakára is felkerült: a láthatóság és annak akadályozása határán egyensúlyozva: az ablakon ez a mintázat leginkább egy szétrobbantott üveglapra emlékeztethet, és így szoros kapcsot képez a tájképek széttöredezettségével.