Marianna D. Birnbaum: Emlékalbum 1944-ből;

Kép-antológia, emlékezet-morfológia

Egy Holocaust-emlékalbum 1944-ből[1]

 

Amikor a felelősség a kollektív identitások és egyéni életvezetési normák aktualitásával terhelődik, vajon „átfordítható-e” az egyén, az átélő személyiség, a megszólalni hangban és vizuális emlékanyagban is köteles alkotó analitikus perspektívája a megértés forgatókönyvébe? Lehet-e közös, ami saját, ha az már régi, s lehet-e még saját hang, ami már közös emlékezet morfológiai rétegévé vastagodott?

 

     A legtávolabb állna tőlem, hogy efelől döntsek vagy klasszifikálóan gondolkodjam. Az elmúlt pár évben szinte hetente jön értesítés egy fotógyűjtemény gyarapodásától a Fortepan hírleveléből, s korban magam is ott lévén, hogy szüleim fényképtára már múlttá vedlett, s talán érzékeny is lettem a körülöttem folytonosan és tudatosan pusztításra ítélt, eljárási szabatossággal végrehajtott emlékpusztítás minden apró veszteségére (könyvtárak selejtezésére, szerverek letörlésére, archív gyűjtemények fölszámolására). Talán ezért, talán önmaga értékeiért, talán egy-egy megigéző mondat továbbadott értékéért kaptam kézbe azt a könyvet, mely különösebb ürügy nélkül is visszafogottan kínálkozik a maga szürke küllemével. Emlékalbum. De mitől könyv az ilyen. Magánemlék? Közmagány? Közössé tett ikonikus emlékmű? Megosztható és lájkolható képtár, aláírásokkal és „beszélő” fejezetcímekkel? Összekötő szöveg egy memoárhoz, avagy illusztrált narratíva lapozgató-formán tálalva? Mindenesetre köztes műfaj, köz-személyes tartománya a kollektív emlékezetnek, s köztörténeti monumentuma valamely magánéleti miliőnek.

Marianna D. Birnbaum kötetének erénye a hétköznapiság. Majdnem levéltári, de mégis másabb, mert közvetlenül személyes, elbeszélő, kötetlen, időket átívelő. Főszereplői a gyerekek, az ő életük, helyzetük, barátságuk, elszakadásuk, méltatlan sorsuk, váratlan-véletlen megmenekülésük, túlélési kísérleteik 1944-ben, esetleg utóéletük, felnőttkoruk is. Már akinek jutott ilyesmi. S a kötet szereplői harmadának-felének nem jutott. Emlékművük az utolsó napok és hónapok formálta köztörténet, aminek sjnájdig fotói harsányan hírelik a lét időhöz-kötöttségének kegyetlenségét és örökkévalóságát. A szereplők mintegy 2-3 éves kortól 12-16 éves korig idéződnek fel „Daisy” emlékezetében, szemük színével, kedvenc játékukkal, szituációs élményekkel, mondataikkal, sorstűrésük és szenvedésük mindenperceivel.

 

Erénye még a környezet, a társadalmi létmód, a cselédek, nanny-k, keresztanyák, Frauleinek, nagynénik – és mellettük a fiúk, férfiak, nagybácsik, ismeretlen rokonok, házmesterek, keretlegények, ruszki katonák, magyar bakák, katolikus és zsidó, hívő és hitetlen felnőttek közvetlen közelből bemutatása, emberi sorsvázlatuk skicceinek képek és emléktöredékek általi megalkotása. Meg a barátok, beosztottak, üzletfelek, védett házak lakói, pincébe menekült környékiek, ártatlan áldozatok és vétlen családjaik sorshelyzete, túlélési vakreménye. Rokonszenvek és embermentések, Dunába-lövések és elhurcolások, marhavagonok és visszatérések, a legtöbb haláltábor neve és híre, közben ismét gyermeksorsok, jobbak vagy végzetesek, elkényeztetettség és leleményesség, merész és rátarti megoldások, önfeladó beletörődések. Mindennapok, a náci bevonulástól a háború utáni időkig, visszatérőktől a soha többet nem hallott rokonokig…

 

Végtelen tömegben, oldalanként megannyi rejtett intimitással ábrázolt sors, életutak korai kanyarjai, arcképek sorozatai, a tízéves kislány emlékezetében megmaradt portrék képzetanyaga. Elhurcolás, fogolysors, munkaszolgálat, német vagy orosz kényszermunka, lakásrablás és boltkifosztás, éhezés és krumpli-osztás. Egy háromnegyed év, mely a magyarországi zsidóság hozzávetőlegesen fél millió áldozattá vált egyedének sorsát szimbolizálja, akiknek háromötöde a gázkamrák és a kényszermunkák közvetlen áldozatává lett. S közben néhány keresztény segítő, rokon vagy ismeretlen, szomszéd vagy szolidaritást vállaló is arcot kap – nem ok nélkül. S ellenpéldáik is hasonlóképpen.

 

A kötet „szöveganyaga” nem mérhető az akadémikus emlékezetkutatás, narratív családinterjú „szimpla” mércéivel. A hátoldalon Spiró György ajánló szövege: „Nem igaz, hogy nem lehet újat írni a vészkorszakról, csak kiváló emlékezőképesség, visszafogott, a sorok között megbúvó irónia és jó toll kell hozzá. Marianna D. Birnbaum könyvének nagy része azokról a rokon vagy közeli ismerős gyerekekről és a szüleikről szól, akik nem jöttek vissza; többük fényképét is mellékelte, köztük néhol feltűnik a szerző is kisgyerekként. Normális, jól szituált felnőttek és szépen öltöztetett gyerekek, mindegyiküknek végig kellett volna élnie az életét. A groteszkre finoman kihegyezett szemléletével, az irodalomtörténeti munkákon edzett szerkesztési gyakorlatával a könnyfakasztást a szerző végig elkerülte, ettől szép és igaz ez a könyv”.

 

A könyv szerzője magyar származású irodalom- és kultúrtörténész, a Kaliforniai Egyetem kutatóprofesszora, a Közép-európai Egyetem vendégprofesszora, barátainak és régi játszótársainak csak „Daisy”. „László Marianna Daisynek születtem Budapesten, a Pozsonyi úton nőttem fel. Lassan hatvan éve Amerikában élek, ott mentem férjhez…”. Kutatási területeként a közép-európai kultúra nevezhető meg a 15. századtól napjainkig, de Janus Pannoniusról, Moses Mendelssohn feleségéről és több más jelentős személyiségről írt féltucat könyvet, Spiró György, Esterházy Péter, Nádas Péter, Danilo Kis, Christa Wolf, Konrád György és mások huszadik századi jelentősége is foglalkoztatja esszé- vagy interjúkötetekben. Esterházy Péterrel két közös beszélgetőkönyvet is jegyez, legutóbb az Az évek iszkolása 2015-ben jelent meg. A „kint” és „bent”, az „ott lenni, itt írni” megduplázott sűrűsége és megosztottsága lakozik munkáiban. Egy Vári Györgynek adott interjú-szövegében így vall a magyar emlékalbum hátteréről és szikáran pontos emlékezeti tartalmáról: „…az jár, általában is, az öregséggel, hogy az ember elkezd visszafelé nézni, és az emlékei egyre fontosabbá válnak. A szomorú emlékek még inkább. A gyerekkoromról van szó, a nagyszüleim komáromi házáról, az ottani zsidó templomról, a pesti zsidó elemiről. Nincs vallási kötődésem, csak mint nosztalgia él bennem. Kulturális kötődésem sincs igazán, mert sem a jiddis, sem a héber nyelvű kultúra nem volt igazán része az életemnek. A modern héber írókat modern irodalomként olvasom. Vagyis a zsidóság az élettörténetem szempontjából fontos. Mondhatnám, hogy a legfontosabb, mert már régen nem leszek nő, nem leszek kultúrtörténész stb., amikor még mindig zsidó leszek, és akármilyen öreg leszek, a meggyilkolt családtagjaim nem élednek fel”.[2]

    A ’44-es emlékkönyv sajátlagossága alighanem abban áll, hogy nem „a zsidókról”, vagy „a zsidóságról” szól, s nem elvont tömeg sorsát idézi meg, hanem mindig személyekét. Nem hallgatja el, ha tétován emlékszik, ha elfogultság hatja át, sem ha olykor száraz vagy tüntető akár a fölsejlő emlék, mely esetenként száraz, vékonyka, törékeny is. De ezzel s ezen túl is Őket, az élőket, a valamikor voltakat idézi meg, elkerülhetetlen hatású személyességgel.

 

Ami ezenfelül is izgalmas Birnbaum könyvében, az már korábbi, magyarul is megjelent sikeres művében hasonlóképpen jelen volt szemléletmód.[3] Aligha kell kósza analógiákat keresgélnünk a huszadik századi vallomásos irodalomból: Gracia Mendes históriája esetleírásokban gazdag illusztrációt nyújt ahhoz, hogy a szakralitások tiszteletére kevésbé adó, de primer haszonvételben annál harsányabb uralkodó hatalmak működéslogikáját visszatükrözze. E perszonális történet az eltérő utókori leírások „tényei” és adatai dacára egykor is másfajta, utóbb még eltérőbb jelentéstartalommal bírt/bírhatott, mivelhogy az utókor is, meg saját kora is épp önnön múltjához vagy élő jelenéhez kellett szabja a bemutatás, a rögzítés, az intenció, belátás és magyarázat gesztusait, a történő történelem kontextusait. Megerősítő tehát a Szerző szándéka: ha Gracia históriája minden egyedi vonásával együtt is „tantörténet”-szerű, akkor mindezt másként is meg lehet próbálni értelmezni, csak épp jelenünk és múltunk dimenziói között kell hozzá közlekedni merészkedünk. Könyve ezt a régvolt világot a legkisebb „kikacsintás” nélkül is a mai világok analógiájaként értelmezi, elemzésében a mikrotörténetírásnak épp olyan aspektusa gazdagodik, mely alapján a társadalmi környezetéből kilépni kényszerülő (vagy ilyesmire vetemedő) egyén szinte egész kora teljes uralmi ármádiájával kerül szembe, s legfőbb eszköze a menekülés maradhat csupán, vagy valamely messianisztikus képzet, hogy ha például a keresztény Európa falai áthatolhatatlannak bizonyulnak, akár a Fényes Porta bűvkörében is létre tudja hozni túlélő közösségét, kiérdemli a kor legnagyobb tekintélyű bizánci, olasz, németalföldi és ibériai rabbijainak elismerését, s utóbb azt a vádat is eltűri, hogy „proto-cionistaként” titkos útvonalakat épített ki a menekülő zsidóság biztos célba éréséhez, nagylelkű megsegítéséhez. A Mendes-család kivételes életű Graciája éppúgy „típus”, mint az Emlékalbum megannyi szereplője: szeretetnek álcázott elhanyagolás, sorstitkolások, családi némaságok veszik körül az egyes életeket, szorongásokat ültetnek el a gyermekkorban, méltányosság-hiányt keltenek életre, a mások átélte érzelmek saját létbe emelését segítik elő, a családi kapcsolatok egész „mintasorát” vázolják fel, s az érzelmek megértésére fókuszáló „összehasonlító emlékezetkutatás” személyes lenyomatává teszik e könyvet is. A két kötet látszólag távoli analógiát képvisel, de így, egyetlen oeuvre-be foglaltan igenis megfeleltethetőt. Az emlékezet morfologikus mélységei, a perszonális képalkotás és vizuális keretezés mélyén ugyanaz a történeti hitelesség, történetmesélési habitus lakozik.

 

Birnbaum Emlékalbum-könyve azoknak is izgalmas forrásmű, akik elfogadják, szeretik vagy megértik a kapcsolatok „mérlegét” tükröző beállítódást, amely elbeszélői életfelfogással, lét-ideológiával hitelesítve a trauma intimizálódását mutatja föl. Szinte lapozunk a sorsokban, oldalanként mások és mások a szereplők, az apró fejezetek egy kortárs portré-sort alkotnak, méghozzá gyermeki fókuszból exponáltat, részben talán „alulnézetit”, vagy a korszak fotótechnikai lenyomatait életre keltve, szituációs esendőséggel „portré”-szerűt. A Szerző részéről ez a „lapozgatós” könnyedség, stiláris gördülékenység, adekvát drámaiságot pótló haragnélküliség vagy elfojtás valamiképpen egy etnokulturális sérülékenység szükségszerű tüneteit villantja föl, de indulat helyett mintegy kedélyes gyásszal, a meg-nem-engedődő harag helyetti föloldásban tálalja mindazt, amit korántsem az elfogadás, a tudomásulvétel diktál…, hanem a hagyaték gondja, a továbbörökítés, örökségesítés. A saját emlékfoszlányokban kisajátított és megörökölt, tovább vitt és 1956-os disszidáláshoz vezető úton túl mintegy tartósított életélmények ilyen formában feltárása talán épp a beszélőközösség, az emlékező intimitás megszólaltatása révén a megmaradt társadalmi feszültségeket, a sors-panasz intimitását oldja föl. S teszi ezt épp olyankor, midőn e feszültségek közel olyan életteliek ma is, mint Daisy gyermekkorában voltak, s épp úgy, ahogyan a feszültségek bűnteljes árnyoldalát a mindenkori nemzetideológiák hosszasan rejtegetik, átrajzolják, meghamisítják vagy muzealizálják.

 

Lakonikusabban felmérve, de ugyanakkor kritikai tónust sem elhallgatva: lehetett volna talán az emlékalbum fotóit arra használni, amit Marianna D. Birnbaum hajdan Gracia Mendes sorsában a túlélők esélyének kultúratörténeti körvonalaival pontosított, s most, a történeti antropológia esélyét mintegy szándékosan elvetve, az emlékezés terhét közszemlére bocsátva fogalmaz meg zsidóságról és világról, immár mentség nélkül pusztuló sorsok kitettségéről, e megmaradt kép-antológia szereplőiről és életvilágáról. Könnyeden, kávéházi tónusban, de familiárisan is, dédunokákhoz szólva…

 

      Méltó, és alázatoskodás nélkül is tiszteletet kihívó könyv. Mindenkinek, akinek erre szüksége van vagy lehet. S amíg lehet.

 

A.Gergely András