Nem feltétlenül az eszközök és a módszerek tekintetében van különbség a KGB, a szovjet titkosszolgálat és más nemzetek titkosszolgálatainak működésében, inkább az intenzitásban, a gyakoriságban és a terror alkalmazásában – mondta a Tudás.hu-nak Ungváry Krisztián. A történésszel Bernard Lecomte KGB – A szovjet titkosszolgálatok története című, a Corvina Kiadónál a napokban megjelent izgalmas könyve kapcsán beszélgettünk.

Ungváry Krisztián
Forrás: Wikipedia

Az orosz-ukrán háború árnyékában kísérteties dolog a KGB-ről beszélgetni. Mintha az ősbűnt feszegetnénk. Dzerzsinszkij alapította annak idején a bolsevik titkosszolgálatot?  

– Igen, a KGB elődjét a Csekát Felix Dzerzsinszkij alapította, mert erre politikai felhatalmazást kapott. Lengyel származású, jó családból való, aszkétikus ember volt, munkamániás. Állítólag ő nem volt szadista, ebből nem gazdagodott meg, afféle Saint Just –típusú, a forradalom és a terror eszméjét szükségesnek tartó ember lehetett, tőle származik az a belső jelmondat: a csekistát a hideg fej és a forró szív jellemzi. Minderre abban az értelemben biztos szükség is volt, a Szovjetunió kommunista bolsevik pártja ugyanis titkosszolgálati erőszak nélkül már kezdettől fogva sem tudott volna működni. Természetesen minden államnak van titkosszolgálata, de azért nem minden állam szorul rá a titkosszolgálati támogatásra ilyen mértékben. A bolsevikoknál ez a napi betevő kenyérhez hasonlítható, ugyanis erőszak és terror nélkül az a rendszer soha nem lett volna életképes.

Paranoia

A vezérek gondolkodását kezdettől fogva mérhetetlen gyanakvás hatotta át a külső és a belső ellenséggel szemben. Akkor ez nem a vezetők személyes paranoiája volt, ennek volt tényleges alapja?

A gyanakvás mértéke, formája és iránya természetesen a vezetők paranoiája volt. De a gyanakvást el kell választani attól, hogy a bolsevik elnevezés a szó eredetei jelentésében azt jelenti, hogy többség. Miközben ez egy kisebbségi párt volt, és a bolsevikoknak mesterségesen és erőszakos eszközökkel kellett megragadniuk és fenntartaniuk a hatalmat. És ezek után alappal gondolhatták a vezetők, hogy nem mindenki szereti őket. Tehát a paranoiának paradox módon mégis csak volt egy racionális magva. Még tragikusabbá teszi az ügyet, hogy a paranoia később nem a politikai ellenségeik, hanem a saját soraik ellen irányult. Ez rendkívüli fejlemény.  Nagyon kevés történeti és politikai párhuzamot tudunk találni erre a jelenségre.

Gyónás

A titkosszolgálat azonnal véres kegyetlenkedésekbe kezdett és ez gyakorlatilag Sztálin haláláig folyt. Milyen módszerek jellemezték a Cseka, majd a KGB működését más titkosszolgálatokkal összehasonlítva?

Nem feltétlenül az eszközök és a módszerek tekintetében van különbség, inkább az intenzitásban, a gyakoriságban és a terror alkalmazásában. Nagyon jellemző a KGB-re a politikai gyilkosságok elterjedése. A vélt vagy valódi ellenségeikkel szemben sajátos „kikészítési” módszert alkalmaztak: mindenkitől, akit gyanúba kevertek, beismerő vallomást igyekeztek kicsikarni. Ez egyébként összefügg bizonyos pravoszláv történeti-vallási hagyományokkal is.

Arról, hogy mennyire benne él a pravoszláv hagyományokban a bűnbánat, a beismerő vallomás rituáléja, eszembe jut Tolsztojnak egy nagyszerű drámája, az orosz paraszti környezetben játszódó, A sötétség hatalma, amelynek végén szintén van egy ilyen vallomás. A Budaörsi Latinovits Színház játszotta nemrég megrendítő előadásban.

Csakhogy a bolsevikok ezt egy rettenetes csavarral alkalmazták: A „beismerő vallomás” fontosságát minden tárgyi és egyéb bizonyíték fölé helyezték. Andrej Visinszkij, a Szovjetunió főügyésze a bizonyítás koronaékszerének nevezte a beismerő vallomást. És ehhez nem kellettek különleges titkosszolgálati módszerek, csak egy fogorvosi eszközre, vagy valamilyen kínzóeszközre volt szükség, és az emberek nagy részénél „produkálni” lehetett a beismerő vallomást. Bármiről. Amikor hajdanán a cári rendőrség elfogta és börtönbe vetette a hírhedt Bakunyint, a filozófus-anarchistát még a 19. században, őt is arra szólították fel, hogy gyónjon a cárnak, és akkor talán jobb körülmények közé kerülhet. Gyónás című művében jelenik meg aztán ez a megvalósult, de nagyon furcsára sikerült vallomás, amelynek kezdeti alázatoskodó hangja után a forradalmár Bakunyin nem igazán tudta eltitkolni valódi meggyőződését, amit II. Miklós cár szövegre írt széljegyzetei is bizonyítanak. A „gyónás a cárnak” azzal is összefüggött, hogy a hagyományos pravoszláv rendszerben cezaropapizmus van, tehát az egyház és az állam összefonódik, és az állami vezető egyben egyházi főméltóság is. És ez paradox módon a 21. században is megmaradt. Láthatjuk, ahogyan Putyin is mindig részt vesz a nagy ortodox szertartásokon. 

Vérengző vezetők

Bernard Lecomte könyve bemutat jó néhány, a kegyetlenkedéseiről hírhedtté vált egykori KGB-vezetőt, ilyen volt például Jagoda, Jezsov – akiről egész korszakot neveztek el, ez volt a jezsovscsina – vagy éppen Berija. Jellemző, hogy mindegyikük maga is a rendszer áldozata lett. Ha Lenin és Sztálin működését hasonlítja össze, volt kettejük között valamiféle különbség ezen a területen?

Azoknak a szaktörténészeknek, akik mind a két személlyel behatóbban foglalkoztak, az volt a felismerése, hogy Lenin kegyetlensége igazából még Sztálinét is felülmúlta. És ez csak azért nem terjedt el a köztudatban, mert Lenin elég hamar meghalt és a polgárháborús időszakra mégis csak jobban rá lehet fogni, hogy hát igen, háború volt, előfordultak kegyetlenkedések. De elég csak arra gondolnunk, hogy Lenin habozás nélkül használt vegyi fegyvert a saját lakosságával szemben, és kézremegés nélkül aláírt halálos ítéleteket. Igaz, hogy ez utóbbit Sztálin is megtette.

Volt abban bárminemű kiszámíthatóság, hogy hogyan támadtak rá a saját bajtársaikra és éppen kire került sor?

Lenin alatt a történet csupán a nyers hatalmi erőszakról szólt azokkal szemben, akik ezt a hatalmat nem fogadják el. Ennyiből a dolog akkor valamiképpen kiszámíthatónak tűnt, mert aki hajlandó volt arra, hogy szajkózza a bolsevik párt szólamait, azt azért akkor nem vitte el a rendőrség. Ezzel szemben Sztálin idején senki sem lehetett biztonságban. Legkevésbé azok, akik a hatalom közvetlen közelében ültek. A sztálini terror áldozatainak túlnyomó többsége ugyanis a „tettesek” közül került ki. A jezsovscsina alatt a háromtagú trojkák, afféle rögtönítélő bíróságok, mintegy 6-700 ezer embert végeztettek ki és ezek nagy része párttag volt. A szovjet tábornoki kar legmagasabb rendfokozatban lévő tagjainak 70 százaléka így halt meg, a különböző szovjet nemzetek politikai bizottságainak pedig több mint 50 százaléka.

És hogyan tudták ezt elfogadni akkor a Szovjetunióban az emberek?

Mit csináljon 1937-ben mondjuk egy ukrán, vagy orosz kishivatalnok, akinek a főnökét letartóztatják, és neki azt mondják, hogy most a párttaggyűlésen vagy vállalja, hogy elítéli ezt a főnököt, vagy pedig őt is elviszik? Hiába tudta, hogy ezekből a vádakból egy szó sem igaz, a rendszer erőszakra való hajlandóságát mindenki ismerte, egy ilyen helyzetben nagyon nehéz volt ellenállni. A kínzások, koncepciós perek, váratlan lecsapások nagyüzemben zajlottak. Munkatáborokat, gulágot hoztak létre, ahol emberek tízezrei sínylődtek.

Hasznos idióták

Ilyen belső állapotok uralkodtak, aztán éhínség, nélkülözés sújtotta az embereket, de a Szovjetunió mégis másfajta képet akart mutatni magáról a külvilág számára.

A bolsevik állam nagyon tudatosan kihasználta azt a jelenséget, hogy a nyugati értelmiség egy jelentős része, aki magát progresszívnek gondolta, valamiféle idealisztikus vágyképtől indíttatva, a kapitalizmus kritikájaként tekintett a Szovjetunióra, és a bolsevik állammal kapcsolatban kizárólag a pozitívumot akarta látni. És G.B.Shaw-tól kezdve Romain Rolland-on át H.G.Wells-ig rengeteg neves angol, francia, amerikai stb. író, művész, értelmiségi volt, aki az 1920-30-as években lelkes propagandakampányt folytatott a Szovjetunió mellett, anélkül, hogy a szovjet titkosszolgálatoknak pénzelnie kellett volna ezeket az akciókat. Még Lenin nevezte el őket cinikusan „hasznos idiótáknak”. És érdekes módon, a Szovjetunió iránti lelkesedés akkor kezdett alább hagyni, amikor a terror a Szovjetunióban a valóságban már csökkent. Hruscsov híres beszéde a XX. Kongresszuson, nagy csalódást jelentett ezeknek az embereknek, akik ezek után Mao Kínájával kezdtek el rokonszenvezni, vagy Enver Hodzsa Albániájával, ami azért hajmeresztő.

Ez a könyv felvázolja a KGB történetét és több izgalmas francia, német, vagy amerikai szálakkal összeszőtt KGB-konspiráció hátterét is. Ezek szerint a KGB-sek nem elégedtek meg azzal, hogy befolyásolják az 56-os magyar forradalom kimenetelét vagy a prágai tavaszt, nyugaton is politikai befolyásra törekedtek?

Ez teljesen természetes. A titkosszolgálatoknak nem csak az a feladatuk, hogy információt szerezzenek az idegen terület politikai és egyéb viszonyairól, hanem az is, hogy befolyásolják az ellenfél döntéseit. Tehát úgynevezett „aktív intézkedésekkel” – így hívták a Szovjetunióban, és „fellazítási politikának” nevezték az ellenoldalon – befolyásolni igyekeztek a másik felet. Az aktív intézkedés tulajdonképpen rejtett befolyásolást jelent, amelyet titkosszolgálati eszközökkel és módszerekkel hajtanak végre más országokban úgy, hogy a célszemély, vagy célország nem érzékeli azt, hogy „a hang Jákob hangja, de a kéz Ézsau keze.” Persze, amikor annakidején a budapesti Harmincad utcai angol követségen filmvetítéseket szerveztek a magyar közönségnek, az is a fellazítást szolgálta. Hiszen így láttak bele a magyarok a nyugati élet szépségeibe. Viszont a nyugatiaknak ehhez nem kellett titkosszolgálati eszközöket használniuk, míg, ha a szovjet követség csinált ilyen programot, akkor hamis tényeket, légvárakat kellett felépíteni, mert a létező Szovjetunió senki számára nem lett volna eléggé vonzó.

Nagyon sok izgalmas filmfeldolgozás készült például az Amerikába átdobott, nem csak nevet, de teljes személyiséget és identitást váltott orosz ügynökökről. Akadtak ezek között, akik sokévnyi sikeres tevékenység után lebuktak, vagy maguk adták föl magukat, mások félelemből álltak át. Sok mindent meséltek az egykori KGB-sek a szovjet titkosszolgálat belső viszonyairól?

A KGB-ről való tudásunknak a legnagyobb részét az átálltaktól tudjuk, illetve az ellenérdekelt kémelhárítás információiból. De hát ebből is csak az áll rendelkezésre, ami publikussá vált. És ez nyilvánvalóan nem teljes anyag.

Átalakulás

Mintha Gorbacsov környékén a KGB kezdett volna veszíteni mindenható erejéből. Akkor már nem minden akció volt sikeres.

Nehéz ezt mérni. A titkosszolgálat egy beszállító szerv, a politika igényeit teljesíti. Néha az igények nem reálisak. A jelen háborúban is csődöt mondott az orosz titkosszolgálat, nem szállított hiteles információkat Ukrajnáról. El is zavart azonnal néhány titkosszolgálati vezetőt Putyin. De ez nem jelenti azt, hogy az FSZB, a mai orosz titkosszolgálat teljesen alkalmatlan lenne a feladatára. Valószínűbb, hogy a vele szemben támasztott politikai igény volt rossz.

A könyv részletesen leírja, hogy a Szovjetunió szétesése után milyen csalódott és talajt vesztett lett a fiatal KGB alezredes, Vlagyimir Putyin. És bemutatja, hogyan röpítették őt a körülmények, a szerencséje és Jelcin hirtelen döntése az elnöki székbe. A történész szerint későbbi politikai működésében lehetett érzékelni, hogy egykor KGB-tiszt volt?

A KGB-s eszközöket a politika eleinte rejtettebben, később egyre nyíltabban használja. A vele szembenállást Putyin egyre keményebben torolja meg. Rejtélyes mérgezések, eltűnések, titokzatos gyilkosságok borzolják a kedélyeket nyugaton is, ahova orosz titkosszolgálati szálak vezetnek. És a rendszerben bizonyos jellegzetes KGB-s manipulációs technikák is erőteljesen jelen vannak: káoszteremtés, dezinformáció, álhírgyártás.

Ukrajna megrohanásának módjában fel lehet fedezni KGB-s stratégiát?

Ennél fontosabb, hogy magának a szovjet rendszernek az alapvonásait fedezhetjük fel. Nevezetesen azt, hogy van egy nagyhatalmi érdekszféra-igény, amit kizárólag erőszakkal lehet kielégíteni. Oroszország a története során soha nem tudott az erőszakon kívül más eszközt alkalmazni, mert egyébként nem volt vonzó, mint politikai alternatíva. Feltehetjük a kérdést: Miért nem akarnak az ukránok maguk is a testvérnéphez, Oroszországhoz csatlakozni? Nos, az erőteljes nemzettudatukon és a szuverenitás-vágyukon kívül azért, mert ott nem jobb élni. Döbbenetes ez, ha belegondolunk abba, hogy Oroszország hiába úszik valósággal a természeti kincsekben, ebből képtelen saját lakosságának akár csak fele akkora jólétet biztosítani, mint a nyersanyagokat szinte teljesen nélkülöző Svájc vagy Ausztria.

A könyv azonban – amely persze még a mostani háború kezdete előtt íródott – utolsó mondatában felidézi Putyin egy korábbi, az övéihez intézett mondását: ”Aki nem sajnálja a Szovjetunió felbomlását, annak nincs szíve, aki pedig a korábbi formájában kívánná a helyreállítását, annak nincs esze.” Hát, ha nem a régi formában, akkor milyenben?

Putyin vágyai és döntései számunkra racionálisan nem modellezhetők. Valamiféle birodalmi növekedést bizonyára szeretne elérni. Csak azért imádkozhatunk, hogy lesznek a környezetében olyan személyek, akik levonják az eddigi háborús veszteségek és a világ reakciója alapján a szükséges konzekvenciát, és segítenek elnavigálni őt és Oroszországot valamiféle kompromisszumos békéhez.