Edith Eva Eger

     Ezzel szemben az áldozattudat belülről fakad. Senki más nem tehet minket áldozattá, csakis mi magunk. Nem attól leszünk áldozatok, ami történik velünk, hanem attól, hogy úgy döntünk: belekapaszkodunk az áldozattá válásunkba. Elkezdünk áldozatként gondolkodni - egy olyan szemlélet és létezésmódot fejlesztünk ki magunkban, amely merev, váddal teli, pesszimista, megragadt a múltban, engesztelhetetlen, megtorló, és nélkülözi az egészséges határokat vagy korlátokat. Saját magunk börtönőreivé leszünk, amikor az áldozati elme korlátai mellett döntünk.

Ha lebecsüljük a fájdalmunk jelentőségét, vagy büntetést mérünk ki magunkra, amiért az elveszettség vagy elszigeteltség érzése fogott el bennünket, vagy mert megrémítenek az életünk kihívásai, bármennyire is jelentéktelennek tűnnek ezek a kihívások mások szemében - ez azt jelenti, hogy még mindig az áldozat-lét mellett döntöttünk.

     Az erőm képe rajzolódik-e ki előttem ezekből az emlékeimből, vagy a sérüléseimé? Talán mindig a gyerekkor az a terep, ahol megpróbáljuk pontosan kijelölni, mennyire számítunk - és mennyire nem; és a térképen annak a kiterjedését és határait tanulmányozhatjuk, hogy mennyit is érünk.

     - A szemed - mondom a nővéremnek - annyira szép! Még soha nem tűnt fel, mert eltakarta az a rengeteg hajad. - Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.
     - Köszönöm - suttogja.

     És te is itt vagy. Itt vagy! A szent jelenben. Nem tudlak meggyógyítani téged - mint ahogy senki mást sem -, de ünnepelhetem a döntésedet, hogy lebontod a tudatodban lévő börtönt, tégláról téglára. Nem tudod megváltoztatni, ami történt, nem tudod megváltoztatni azt, amit tettél, vagy amit tettek veled. De eldöntheted azt, hogyan élsz most.
     Drágám, dönthetsz úgy, hogy szabad leszel.